Keith Brown az Arizonai Állami Egyetem olitikai és globális tanulmányokkal foglalkozó intézetének professzora, emellett pedig az orosz, eurázsiai és kelet-európai tanulmányokra specializálódott Melikian Center igazgatója. Antropológiai doktori címét a University of Chicagónál szerezte, fő szakterületei pedig a kultúra, politika és identitás. A balkáni etno-nacionalizmusról és nemzeti történelemről szóló részletes kutatásának bizonyos részei Észak-Macedóniában is megjelentek a lefordított könyveinek köszönhetően (The past in question: Modern Macedonia and the Uncertainties of Nation (2003), valamint Loyal unto Death, Trust and Terror in Revolutionary Macedonia (2013)).

A CriThink.mk nevű kritikus gondolkodási erőforrásokat nyújtó portálnak adott interjújában Brown kiemelte a történelmi ügyek objektív elemzése során elengedhetetlen kritikus gondolkodás fontosságát.

Mekkora jelentősége van a kritikus gondolkodásnak a történelem (vagy akár a történetírás és az antropológia) területén?

Brown: A kritikus gondolkodás rendkívül fontos mind a történelemben, mind az antropológiában. A kritikusok és szkeptikusok néha túl „megengedőnek” gondolják a módszereinket, és olyan kliséket ismételgetnek, mint hogy „a történelmet a győztesek írják”. Azonban a források kiértékelése és összehasonlítása, majd annak felmérése, hogy a kulturális és társadalmi szempontok milyen hatással vannak az egyéni döntésekre, mindkét területen elengedhetetlen folyamat. Mindemellett – és ez talán a legfontosabb – a történészek és antropológusok tudják, hogy a jelentések és látóhatárok változnak az idő és a tér függvényében.

Ez különösen fontos a nacionalizmus tanulmányozása során. Ez a politikai szerveződés és identitásformálás egy fajtája, amely hozzájárult a több-felekezetű birodalmak 19. századi felbomlásához, és amely az ősi gyökerekben keresi a legitimitást. Ami ezt bonyolítja, az az, hogy a legtöbb nemzetállam jelentős energiát fektet a másoktól eltérő közös múlt eszméjének a polgárok felé történő kommunikálásába. Gyakran könnyebb az embereknek észrevenni a következetlenségeket és torzításokat a szomszédaik által ismert változatában a múltnak, mint megkérdőjelezni vagy alaposan megvizsgálni a saját társadalmukat összetartó történelmi eszméket.

A kritikus gondolkodás egyik első lépése, hogy felismerjük a saját korlátainkat, előítéleteinket és tudatlanságunkat. Hasznos emellett félretenni az egónkat és személyes terveinket, és a sikert nem az elért pontok, hanem a mások vagy magunk előtt megnyílt új látásmódok alapján mérni.

A legtöbb balkáni állam politikai berendezkedése ragaszkodik a „nemzeti történelem” eszméjének népszerűsítéséhez, kiemelve „pozitív”, de elhallgatva a „negatív” „tényeket”, így kreálva és fenntartva a tankönyvekben is megjelenő, hazafiasságot ösztönző hivatalos narratívákat. Az elmúlt 200 évben gyakran ez a dogmatikus hozzáállás volt a „mások” elnyomásának indoklása. Lehet másképpen is foglalkozni a történelemmel?

Brown: A történelem hihetetlenül részletes tudományág. 2015-ben Szvetlana Alekszijevics történész irodalmi Nobel-díjat kapott, amiért megörökítette a Szovjetunió utolsó időszakaiban élő polgárok történeteit. Az olyan szervezetek, mint az EuroClio – amelynek számos balkáni és kelet-európai történelemtanár a tagja – a világtörténelem tanulmányozására sarkallják az embereket, tagjaikat és diákjaikat pedig arra ösztönzik, hogy fedezzék fel a társadalmi, kulturális és gazdasági történelem világát. A bátor és elfogulatlan történészek gyakran a leghangosabb kritikusai a nemzeti történelem alapját képező kivételességnek, így többek között az Egyesült Államoknak is, például az 1619 projekt keretein belül.

Szerintem ezekben a mozgalmakban hatalmas potenciál rejlik arra, hogy átalakítsák az emberek múltról alkotott képét, és elgondolkodtassák őket arról, hogyan fogunk visszaemlékezni a jelenünkre a jövőben. Különösen izgalmas számomra a mikrotörténelem, Carlo Ginzburggel az élén, amely egy esemény vagy közösség emberi oldalát vizsgálja tüzetesebben.


Keith Brown könyveinek angol nyelvű kiadása: Loyal unto Death, Trust and Terror in Revolutionary Macedonia (2013), és The past in question: Modern Macedonia and the Uncertainties of Nation (2003).

A Loyal Unto Death: Trust and Terror in Revolutionary Macedonia című könyvében a történelmi forrásokkal kapcsolatos megbízhatatlanságról és elfogultságról is ír, például a brit konzulok levelezéséről, amelyek a görögországi Museum of Macedonian Struggle birtokában vannak mikrofilmként megőrizve, valamint az idős túlélő forradalmárok az új makedón államnak 1948 és 1956 között benyújtott nyugdíjkérelmeiről, amelyek Észak-Macedónia állami archívumában találhatók. Hogyan tudta kinyerni a hasznos adatokat ezekből az iratokból?

Brown: Először antropológia mesterszakos tanulmányaim során olvastam ezeket a forrásokat. Tudtam, hogy az 1903-as ilindeni felkelést másképp értelmezték azok a tudósok, akik számára a megfelelő kontextus a görög, bolgár, szerb, albán, jugoszláv, ottomán, balkáni vagy makedón történelem volt, és szerettem volna minél részletesebben beleásni magamat ebbe az időszakba, olyan forrásokat igénybe véve, amelyek valahogy nem fértek be egyik referenciakeretbe sem.

Ledöbbentett például az, hogy a skopjei nemzeti archívum iratai szerint mindössze néhány tudós próbált hozzáférni az ilindeni életrajzi dossziéhoz. Én úgy tudtam, hogy ezeket a forrásokat elvetették, mivel egyértelműen önös érdekeket szolgáltak. Ottomán Macedónia brit, francia, német és amerikai diplomáciai és konzuli iratait ezzel szemben teljes mértékben szenvtelen, objektív és pontos beszámolóknak tartják, mintha a szerzőik tudományosan képzett orvosi szakemberek lettek volna, akik a halálos ágyán állapítják meg a birodalom diagnózisát. A Loyal Unto Death írásakor egy alternatív, provokatívabb megközelítést választottam ezekhez a forrásokhoz. Attól függetlenül, hogy a nyugdíjhajhászok eltúlozták-e saját szerepeiket vagy átírták-e azokat a részleteket, amelyek gyengítenék az államuk elismerésének esélyeit, beszámolóik mégis saját vagy kortársaik élményeiből és tapasztalataiból táplálkoztak. Senki nem hazudott a forradalmi szerveződés szervezeti struktúrájáról, a toborzási módszereikről, vagy a fegyverek beszerzésének, esetleg az információ és a készletek elosztásának logisztikájáról: milyen önös érdek késztetné erre őket? Ezekből értesülhetünk – külön-külön, de főképp összegezve őket – az ellenállás és lázadás közös, mindennapos élményéről.

A brit konzuli beszámolók, amelyek sokszor hivatali iratként vannak beállítva, a szerzők saját életrajzát, nézeteit és forrásokhoz való hozzáférését tükrözik: Alfred Biliotti egy honosított rodoszi brit állampolgár volt, aki keleti tolmácsból dolgozta felsőbb körökbe magát, és szoros kapcsolatai voltak az ottomán és a görög hatóságokkal; míg James McGregor beszélt bolgárul, és úgy vélte, a szervezet jelentős támogatást élvez. A beszámolóik eltérnek egymástól és ellentmondásosak. De ez nem azt jelenti, hogy minden forrás vagy beszámoló egyaránt érvényes vagy gyanús. Inkább azt veti fel, hogy túl kell jutnunk a saját kulturális előítéleteinken, akár arról szólnak, hogy „a parasztok hazudnak”, akár arról, hogy a „diplomaták cinikus karrieristák”, és nyitott szemmel kell járnunk, mert meglepő eredményeket találhatunk.


Keith Brown könyveinek macedón nyelvű kiadása: The past in question: Modern Macedonia and the Uncertainties of Nation (2019) és Loyal unto Death, Trust and Terror in Revolutionary Macedonia (2014).

Működő időgép nélkül nehéz pontosan megállapítani a történelmi személyek „nemzettudatát”, mivel számos nem létező, cenzúrázott, hamis vagy ellentmondásos forrás áll rendelkezésre, mind saját értelmezési lehetőségekkel, mindemellett pedig a nyelvi jelentések is módosultak azóta. Milyen kritikus gondolkodási készségeket kell fejleszteni a régióban, hogy megoldódjanak ezek a problémák?

Brown: A The Past in Question című könyvben úgy döntöttem, ahelyett hogy megváltoztatnám, átveszem a brit konzuli források nyelvezetét, majd megpróbáltam lefordítani a görög és bolgár forrásokat a 21. századi helyett a korabeli angolra. Így olyan kifejezéseket használtam, mint a „bulgár”, „arnaut”, „mijak” és „exarchista” – így próbáltam emlékeztetni az olvasókat arra, hogy mennyire más világ volt a késő 19. század, amikor „Görögország” a modernkori Görögország körülbelül felére utalt; amikor a magukat „bulgároknak” nevező kisebbség az ottománok által irányított, szófiai fővárosú Bulgária hűbéresei voltak; amikor a szultán korlátozni akarta az albán nyelv és a „Macedónia” szó használatát; és amikor az ambiciózus bulgáriai, szerb és görög nemzetállamok szövetségre lépése és az ottomán területek feldarabolása és meghonosítása abszurdnak tűnt volna a legtöbb embernek.

Szerintem a kritikus gondolkodáshoz ellentmondásos módon elengedhetetlen, hogy próbáljuk meg elfelejteni, ami megtörtént a vizsgált korszak óta, vagy legalább engedjük meg, hogy meglepetésként és nem elkerülhetetlenként hasson ránk. Ez segít azokra a tényezőkre összpontosítani, amelyek az eredményekhez vezettek. Ez továbbá felszabadíthat minket az illúzió alól, mely szerint a múlt alakjai – például az olyan Ilinden-kori emberek, mint Goce Delcsev, Nikola Karev, Damjan Gruev és Borisz Szarafov – a jövőjük nacionalizmusa szerint alkották meg saját identitásukat.

Az ilyesfajta problémák azonban látszólag csúszós lejtőnek számító nemzetközi viták központi elemévé növik ki magukat, Goce Delcsevtől (Bulgária–Észak-Macedónia) Nikola Tesláig (Szerbia–Horvátország). A teljesség igénye nélkül néhány további vitaforrás, a relatív politikai hatalomtól (beleértve az EU-hoz való jövő csatlakozás megvétózásának jogát) függően: Szkander bég (Görögország–Albánia), Njegoš (Montenegró–Szerbia), Marko Mrnjavčević (Észak-Macedónia–Szerbia–Bulgária). Meg lehet oldani ezeket az ügyeket egy magasabb, objektívebb szinten, kizárólag az érdekelt államok bevonásával (a hatalmi viszonyokat figyelembe véve)?

Brown: A társadalomtudósok, így a történészek sem (és magamat is ide sorolom) mindig naprakészek más szakterületek fejleményeivel kapcsolatban. Ez 19. századi newtoni tudományokra alapuló módszerekben jelenik meg, amelyek elsődleges célja, hogy az összetett valóságot kísérleti méretű darabokra ossza, amelyeken tesztelhetők a „vagy-vagy” típusú feltevések az ok és okozat megállapításához, az energiaátadás szabályainak megállapításához és így tovább. A kortárs elméleti és kísérleti tudomány azonban messze maga mögött hagyta ezt a paradigmát, és átlépett a kvarkok, bozonok és kvantummechanika világába, amellyel aligha képesek lépést tartani a laikusok. Kérdezze meg egy átlagembertől, hogy mi a véleménye a hullám/részecske kettősségről, és valószínűleg faképnél fogja hagyni. Ehhez „mindkettő/és” típusú gondolkodásra van szükség, ami erőfeszítést, valamint a mélyen gyökeredző józan ész átrendezését igényli. Az, hogy az emberek nagy része nem érti, azonban nem akadályozza meg a fizikusokat abban, hogy tovább dolgozzanak saját területükön, és újdonságokat fedezzenek fel az univerzum működéséről.

A balkáni történelmet az elmúlt egy évszázadban területi ambíciók és viták határozták meg, ami összességében egy nullára kihozható játszmát eredményezett. Ennek félig-meddig vallási vonatkozásai is vannak, a jelenlegi, hűségről és árulásról szóló viták ugyanis mélyen gyökeredző erkölcsi és tisztátalansággal kapcsolatos aggodalmakat fednek fel. A sérelmek és a disputák súlyosbodnak, és – hogy megmaradjunk a játék metaforájánál – jelenleg nem létezik olyan mechanizmus, amely mindkét félnek megfelelne egy pártatlan döntőbíró kijelöléséhez, a tét ugyanis túl magas.

Alternatív nézőpont például az, mely szerint Goce Delcsev „valódi” énje a fogolydilemma egy klasszikus esete, amelyben mindkét fél attól tart, hogy a tulajdonjogról való lemondással veszíteni fog, a másik fél pedig nyerni. (De mit? Lehetőséget a kérkedésre? Tekintélyt? A „valódi” nemzetiség öltözetét?). A kétértelműség elismerésének hiányában azonban mindkét fél képtelen megalkudni, és makacsul elvakultnak tűnik a nagyobb nemzeti színtéren.

Érdemes lenne felállítani egyfajta nemzetközi tudományos törvényszéket az eszkalálódás elkerülése érdekében, más konfliktusokból – például a ruandai és jugoszláviai népirtások és háborús bűnök – tapasztalatot merítve?

Brown: Nem igazán látom, hogyan tudna egy külső törvényszék megfelelő lezárást adni: számomra nem így működik a történelem (vagy a tudomány). Minden megállapítás esetleges és átmeneti: ezek csak hozzájárulások egy folyamatos eszmecseréhez, amelynek végső célja nem egy adott következtetés kőbe vésése, hanem új horizontokat és látásmódokat megnyitó anyagok megteremtése.

A Balkán-félszigeten a hivatásos újságírók (a demokrácia egyik támpillére) szerepével szembemenve a média gyakran a legradikálisabb és megosztóbb nacionalista történelmi nézetek legfőbb szószólója. Van mód arra, hogy a történelemmel kapcsolatos kritikus gondolkodást meghonosítsuk a mainstream médiában?

Brown: Az én fantázia-megoldásom olyasmi lenne, mint amit a macedón fiatalság vezetői vittek véghez az 1980-as évek második felében a Fiatal Filmes Fórummal (Mladinski Filmski Forum). Filmekkel, irodalommal és egyéb médiumokkal való foglalkozások során teremtenék tanulási lehetőségeket. Mi történne például, ha bolgár és macedón történészek és újságírók együtt néznék meg a Rashomont? Vagy egy közös projekten dolgoznának (esetleg albán munkatársakkal), amely a gurbet/pečalba gazdasági, pszichológiai és társadalmi hatásait vizsgálná? Vagy közösen tanulmányoznák az Egyesült államok 1619 projektjét? Úgy vélem, képesek lennének közös szókincset formálni a Balkán-félszigeten és azon túlmenően is egyaránt megjelenő eshetőségek, a többféle értelmezés, a trauma és a strukturális erőszak témájában.