Ha végigtekintünk a mai magyar közbeszéd állapotán, könnyen támadhat olyan érzésünk, mintha egy folyamatos, véget nem érő csatatéren állnánk. A híreket böngészve, a kommenteket olvasva vagy akár csak a vasárnapi családi ebédek politikai vitáit hallgatva azt tapasztaljuk, hogy a kommunikáció már rég nem a megértésről szól. A szavak fegyverekké váltak, a beszélgetések pedig lövészárkokká, ahonnan átkiabálunk a túloldalra, anélkül, hogy esélyünk lenne – vagy akár csak szándékunkban állna – meghallani, mit mond a másik. Ebben a közegben, ahol a győzelem és a másik fél megsemmisítése az egyetlen elfogadott cél, radikális, sőt, szinte forradalmi gondolatnak tűnhet a puszta feltételezés is: mi lenne, ha nem győzni akarnánk, csak érteni?

A DIACOMET projekt keretében pontosan erre a kérdésre kerestük a választ, amikor Magyarországon is kipróbáltunk egy itthon még kevésbé ismert, de Finnországban már bizonyítottan működő eszközt, a Timeout-módszert. Ez a kísérlet nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy a zajos, polarizált és bizalmatlansággal teli térben megpróbáljon olyan szigeteket létrehozni, ahol a „harc” helyét átveheti a valódi emberi találkozás. De mit is tud ez a módszer, és miért lehet éppen erre égető szüksége a magyar társadalomnak?

A Timeout, vagy finn eredetijében „Erätauko” módszertanát a Finn Innovációs Alap, a Sitra dolgozta ki, felismerve, hogy a demokráciák egyik legnagyobb rákfenéje világszerte a párbeszédképtelenség. A koncepció neve a sportvilágból származik: az időkérés az a pillanat, amikor a játék hevében eluralkodik a káosz, és meg kell állni egy pillanatra, hogy rendezzük sorainkat, kifújjuk magunkat, és újra fókuszáljunk. A társadalmi vitákban ez a megállás azt jelenti, hogy kilépünk a megszokott „vita-üzemmódból”. A hagyományos vitakultúránk ugyanis arra kondicionált minket, hogy a beszélgetés egy zéró összegű játszma: ha én nyerek, te veszítesz. Érveket ütköztetünk, statisztikákkal dobálózunk, és keressük a másik logikáján a réseket, ahol bevihetjük a végső csapást. A Timeout azonban szakít ezzel a hagyománnyal. Itt a cél nem a konszenzus kierőszakolása, és végképp nem a másik legyőzése, hanem a kölcsönös megértés és a tapasztalatcsere elmélyítése.

A módszer talán legfontosabb újítása a „saját élmény” mindenek fölé helyezése. A mai információs zajban hajlamosak vagyunk másoktól átvett véleménypanelekkel, félig olvasott cikkekkel és hangzatos szlogenekkel kommunikálni. Ezek a panelek azonban személytelenek, és éppen ezért könnyű őket támadni. A Timeout ezzel szemben arra kéri a résztvevőket, hogy lépjenek vissza a saját életük valóságába. Ne azt mondják el, amit a híradóban láttak, hanem azt, amit ők maguk megéltek. Amikor valaki a saját félelméről, öröméről vagy személyes kudarcáról mesél, azzal nem lehet vitatkozni. A személyes történetek megosztása lefegyverzi az agressziót, mert nem egy absztrakt ideológiával, hanem egy hús-vér ember valóságával találkozunk. Ez a váltás – az érvelésről a tapasztalatmegosztásra – teremti meg azt a „biztonságos teret”, amelyben a résztvevők nem érzik úgy, hogy folyamatosan védekezniük kellene.

A magyarországi gyakorlatban azonban hamar kiderült, hogy a módszer bevezetése nem megy zökkenőmentesen, és ez önmagában is látleletet ad társadalmunk állapotáról. A kutatás során a szervezők azt tapasztalták, hogy már a résztvevők toborzása is nehézségekbe ütközik. Ez a nehézség azonban nem nyílt ellenségeskedésből fakadt, hanem egyfajta értetlenségből és kulturális idegenkedésből. A magyar emberek számára egyszerűen szokatlan a helyzet, hogy civilekként, egy asztal köré ülve, mindenféle közvetlen politikai cél vagy nyereség nélkül beszélgessenek közügyekről. A fókuszcsoportok tanulságai alapján készült magyarországi jelentés ezt a jelenséget „strukturális hiányként” (structural void) írja le: nincsenek meg azok a bejáratott kulturális terek és szokások, amelyek a reflektív, nyugodt párbeszédet lehetővé tennék. A magyar társadalomból mintha hiányozna a „párbeszéd habitusa”; megszoktuk, hogy a közéleti beszéd vagy a hatalom kinyilatkoztatása, vagy panaszáradat, de a kettő közötti, egyenrangú felek közötti eszmecsere szinte ismeretlen.

Akik azonban átlépték ezt a kezdeti idegenkedést és részt vettek a beszélgetéseken, azoknál szinte kivétel nélkül a megkönnyebbülés és a hála érzése dominált. A fókuszcsoportok résztvevői – legyenek azok tanárok, újságírók vagy diákok – értékelték, hogy végre létezik egy tér, ahol végigmondhatják a gondolataikat anélkül, hogy valaki azonnal a szavukba vágna, vagy minősítené őket. Ez a reakció is azt bizonyítja, hogy az emberekben igenis van igény a normális hangnemre és a meghallgatásra. Nem arról van szó, hogy a magyarok „képtelenek lennének a demokráciára” vagy a vitára, hanem arról, hogy a jelenlegi média- és politikai környezet nem biztosítja számukra azokat a kereteket, ahol ezt biztonságosan gyakorolhatnák. A Timeout módszer éppen ezt a hiányzó keretet pótolja: a tiszteletteljes figyelmet, a türelmet és a bizalmat.

Különösen tanulságos volt megfigyelni, hogyan működik a módszer élesen szembenálló világnézetű emberek között. Az egyik beszélgetés során, ahol kormánypárti és kritikus álláspontot képviselő résztvevők ültek egy asztalnál, a várt robbanás elmaradt. A módszer szabályainak köszönhetően a beszélgetés végig civilizált és tiszteletteljes mederben zajlott. Ugyanakkor a csoda – abban az értelemben, hogy a felek meggyőzték volna egymást – szintén elmaradt. A résztvevők, bár egy asztalnál ültek, „párhuzamos retorikai világokban” beszéltek: más tényekre hivatkoztak, más erkölcsi alapvetésekből indultak ki, és gyakran elbeszéltek egymás mellett. Ez azonban nem a módszer kudarca, sőt! A Timeout éppen azt tette lehetővé, hogy ez a két, egymástól hermetikusan elzárt világ egy fizikai térben létezhessen anélkül, hogy agresszióba fordulna a találkozás. A mai Magyarországon, ahol a politikai szekértáborok között szinte semmilyen átjárás nincs, már az is hatalmas eredmény, ha képesek vagyunk egy helyiségben maradni és végighallgatni a másikat, még ha nem is értünk egyet vele.

A Timeout-módszer tehát nem csodaszer, és nem fogja egyik napról a másikra eltüntetni azokat a mély árkokat, amelyeket az elmúlt évtizedek politikai és társadalmi folyamatai ástak közénk. Arra azonban kiválóan alkalmas, hogy fejlessze a „polgári ellenállóképességet”. Segít felismerni, hogy a másik oldal nem feltétlenül ellenség, hanem ugyanolyan emberi tapasztalatokkal, félelmekkel és vágyakkal rendelkező személy, mint mi magunk. Ha képesek vagyunk visszatalálni a személyes történetek erejéhez, és hajlandóak vagyunk időt kérni a zajban, hogy valóban odafigyeljünk egymásra, akkor talán van esélyünk arra, hogy újraépítsük a bizalomnak azokat a hídjait, amelyek nélkül egyetlen társadalom sem tud hosszú távon egészségesen működni. A kísérlet megmutatta: a készség ott van bennünk, csak a teret kell megteremtenünk hozzá.

A DIACOMET projektről: A projektet az Európai Unió Horizont Európa kutatási és innovációs keretprogramja támogatta (támogatási szerződés: No 101094816). A kifejtett nézetek és vélemények azonban kizárólag a szerző(k) sajátjai, és nem feltétlenül tükrözik az Európai Unió vagy az Európai Kutatási Végrehajtó Ügynökség (REA) véleményét. Ezekért sem az Európai Unió, sem a támogatást nyújtó hatóság nem tehető felelőssé.