A közéletben és a médiában zajló kommunikáció nemcsak információt közvetít, hanem formálja a társadalom értékeit, vitakultúráját és demokratikus működését is. Az utóbbi években Magyarországon különösen sok vita övezi, hogy milyen keretek között lehetséges felelősen, tisztességesen és átláthatóan kommunikálni. E kérdésekre keresett választ a DIACOMET – Fostering Capacity Building for Civic Resilience and Participation: Dialogic Communication Ethics and Accountability című Horizon Europe kutatási projekt, amelynek magyarországi munkáját a Magyarországi Európa Társaság (MET) vezette.*

A DIACOMET projekt magyar csapata 2024-ben tíz fókuszcsoportos beszélgetést szervezett Budapesten, amelyeken mintegy 60 újságíró, civil szervezeti munkatárs, kommunikációs és PR-szakember, tanár, diák és érdeklődő állampolgár vett részt. A beszélgetések célja az volt, hogy feltárják: hogyan látják a résztvevők a mai magyar médiakörnyezetet, a közéleti kommunikáció gyakorlatát, és miként értelmezik az etikus kommunikáció fogalmát.

A fókuszcsoportok a Timeout Alapítvány által kifejlesztett dialógusmódszerrel zajlottak. Ennek lényege, hogy a résztvevők biztonságos közegben, előre lefektetett szabályok szerint beszélgetnek, ahol a hangsúly a meghallgatáson és a tapasztalatok megosztásán van, nem pedig a vitán vagy egymás meggyőzésén. A módszer arra ösztönöz, hogy a résztvevők reflektáljanak egymás gondolataira, és ne gyors reakciókat vagy ítéleteket adjanak, hanem megfontolt válaszokat. Ez különösen fontos volt a magyar kontextusban, ahol sokan kiemelték: kevés olyan fórum létezik, ahol valódi, nyugodt párbeszéd tud kialakulni a közéleti kérdésekről.

A beszélgetések során három nagy kérdéskört jártunk körül: milyen a jelenlegi médiakörnyezet, hogyan zajlik a közéleti kommunikáció, valamint kié az etikai felelősség a nyilvánosságban. Ezeket a tág témákat konkrét esettanulmányok segítették megvilágítani: a Lex CEU-törvény, a nemiegyenlőség körüli viták, valamint az Imane Helif (algériai ökölvívó, akit a 2024-es párizsi olimpián nemi viták középpontjába került ellenfelekkel való küzdelme miatt ért támadás) olimpiai részvételét övező botrány. Nem véletlenül esett ezekre a választás: mindhárom ügy széles nyilvánosságot kapott, erősen megosztotta a közvéleményt, és jól példázza, hogyan működik Magyarországon a kommunikáció etikája. A CEU-ügy a tudomány szabadságát és a kormányzati kommunikáció ellenségkép-képző stratégiáját állította középpontba; a genderkérdések a társadalmi egyenlőségről szóló diskurzus torzításait hozták felszínre; míg az Imane Helif-ügy a sport és a politika határán mutatta meg, hogyan válhat egy személyes történet identitáspolitikai fegyverré.

Főbb tapasztalatok

1. Médiakörnyezet – a „hatalom médiája” és a széttöredezett nyilvánosság

A résztvevők gyakran írták le a magyar médiateret (esetleg média ökoszisztémát) kettősségként: egyrészt létezik egy kiterjedt, állami befolyás alatt álló médiabirodalom, amely következetesen a kormányzati narratívát erősíti; másrészt ott vannak a független újságírók és alternatív platformok, amelyek azonban forráshiánnyal és korlátozott eléréssel küzdenek.

Sokan használták a „hatalom médiája” kifejezést: azt a benyomást keltve, hogy a hivatalos kommunikáció inkább manipulál és tematizál, mintsem tájékoztat. Ugyanakkor a digitális platformok széttöredezett információáramlása sem nyújt megoldást a pluralizmus és a hiteles tájékozódás hiányára: a közös hivatkozási pontok hiánya, az „echo chamber” effektus és az álhírek elterjedése miatt a közönség egyre nehezebben talál közös nyelvet.

2. Közéleti kommunikáció – kultúrharc és érzelmi mozgósítás

2.1 Lex CEU – kijelölt ellenség és a kommunikációs hatalom performansza

A CEU elleni törvénymódosítás a résztvevők számára nem csupán egy oktatási ügy volt, hanem a közbeszéd tudatos polarizálásának szimbóluma. A kormányzati médiakampány „külföldi ügynöknek” és a „nemzeti szuverenitás ellenségének” állította be az egyetemet.

Többen megjegyezték: a kommunikáció szándékosan homályos maradt. Egy újságíró így fogalmazott:

„Most sem mondták ki, mi a baj a CEU-val, így mindenki beleláthatta a saját ellenségét – a liberálisokat, a külföldieket, a kozmopolitákat. Ez volt benne a hatásos.”

Mások a személyes érzelmi hatást hangsúlyozták: sokaknak sokkoló volt, hogy az Európai Unió egy tagállamában így lehet ellehetetleníteni egy nemzetközi intézményt. A CEU-ügy egyfajta előképként jelent meg a résztvevők számára: jelezte, hogyan alakítja a politika a közbeszédet nem a párbeszéd, hanem az ellenségképzés eszközével.

2.2 Nemi egyenlőség – a feminista diskurzus ellehetetlenítése

A genderkérdések megítélésében a résztvevők szerint a magyar médiában ritkán van helye árnyalt vitának. Ehelyett a feminista törekvéseket gyakran karikírozzák, és érzelmi provokációra használják. Egy NGO-munkatárs így fogalmazott:

„Sikerült minden feminista megszólalást karikatúrává tenni – ’hisztérikus nők’, ’libsi propaganda’, vagy valami nyugati hóbort.”

A fókuszcsoportokban többen kiemelték: a női egyenlőség kérdései így ugyan láthatóak, de hiteltelenné téve. Ez paradox helyzetet teremt: a téma nem hiányzik a közbeszédből, de a torzított keretezés ellehetetleníti a valódi problémák – például a bérkülönbségek vagy a politikai képviselet hiánya – megbeszélését. Egy fiatal résztvevő személyes tapasztalatát osztotta meg:

„Amikor a közösségi médiában kiálltam a női jogok mellett, nem érdemi vitát kaptam, hanem gúnyolódást és támadásokat. Ez inkább elnémít, mint bátorít.”

2.3. Imane Helif-ügy – sportvita helyett politikai fegyver

Az algériai bokszoló, Imane Helif olimpiai indulásának vitája szintén politikai-kommunikációs keretek között jelent meg. A résztvevők szerint a kormányzati média nem sportetikai dilemmaként, hanem identitáspolitikai eszközként kezelte az ügyet. Egy PR-szakember így fogalmazott:

„Tényekkel nem lehet nyerni. Érzelmekkel lehet – felháborodással, büszkeséggel, félelemmel. Ez terjed.”

Többen arról beszéltek, hogy a vitában alig volt helye a komplexitásnak.

„Nem volt középút: vagy a nők oldalán álltál, vagy a biológia oldalán.” – mondta egy egyetemista résztvevő.

Az ügy kapcsán gyakran felmerült az öncenzúra. Egy kulturális influenszer így fogalmazott: „Annyit mondhatnék, de nem fogok. Láttam, mi történik azokkal, akik kimondják.”

Ez jól mutatja: az etikai dilemmák nem elméleti kérdések, hanem mindennapi túlélési stratégiák a kommunikáció világában.

3. Etika és felelősség – a hallgatás stratégiája

Újságírók, civilek és kommunikációs szakemberek egyaránt arról számoltak be, hogy gyakran szembesülnek dilemmákkal: ha megszólalnak, torzítás, támadás vagy hiteltelenítés érheti őket; ha hallgatnak, az könnyen tűnhet beletörődésnek. Sok résztvevő beszélt az öncenzúráról, amely nem közömbösségből fakad, hanem túlélési stratégia.

Egy NGO-munkatárs szavaival:

„Nem arról van szó, hogy ne lenne véleményünk. Hanem arról, hogy megéri-e kimondani, ha tudjuk, mi lesz az ára.”

A fókuszcsoportok tanulsága szerint Magyarországon az etikus kommunikáció feltételeit több tényező egyszerre nehezíti:

• a politikai polarizáció,

• a média koncentrációja és torzulása,

• az érzelmi mozgósításra épülő közéleti kommunikáció,

• valamint a bizalomvesztés és a közös fórumok hiánya.
  

Mindezek mellett azonban a beszélgetések rávilágítottak arra is, hogy van igény a nyílt, pluralista párbeszédre. Sokan értékelték a kutatási helyzetet, mint ritka alkalmat arra, hogy biztonságos közegben osszák meg tapasztalataikat.

A Magyarországi Európa Társaság szerepe

A MET nemcsak a DIACOMET magyarországi partnereként, hanem a hazai civil szféra aktív szereplőjeként is hozzájárul a demokratikus közbeszédhez. Workshopjaikkal, kiállításaikkal, kutatásaikkal és közéleti megszólalásaikkal régóta dolgoznak azon, hogy Magyarországon a nyilvánosság szabadabb, átláthatóbb és befogadóbb legyen.

Az etikus kommunikációt nem pusztán kutatási témának, hanem a demokratikus társadalom egyik alapfeltételének tekintik. Ezért a MET a DIACOMET projekt keretében is arra törekedett, hogy olyan fórumokat hozzon létre, ahol a különböző hátterű emberek megoszthatják tapasztalataikat, és megtapasztalhatják a párbeszéd kultúráját.

A fókuszcsoportok tanulságai azt mutatják, hogy Magyarországon ma a kommunikáció gyakran inkább megoszt, mint összeköt. Mégis, a résztvevők nyitottsága és őszinte reflexiói arra utalnak, hogy van igény és szükség olyan közegre, ahol a közbeszéd visszanyerheti hitelességét és párbeszéd-jellegét.

A Magyarországi Európa Társaság és a DIACOMET projekt közös munkája ehhez kínál eszközöket és tapasztalatokat – hozzájárulva ahhoz, hogy a jövőben ne csak az legyen a kérdés, ki szólalhat meg, hanem az is, ki hallgattatik meg, és milyen feltételek között.

*A projektet az Európai Unió Horizont Európa kutatási és innovációs keretprogramja támogatta (támogatási szerződés: No 101094816). A kifejtett nézetek és vélemények azonban kizárólag a szerző(k) sajátjai, és nem feltétlenül tükrözik az Európai Unió vagy az Európai Kutatási Végrehajtó Ügynökség (REA) véleményét. Ezekért sem az Európai Unió, sem a támogatást nyújtó hatóság nem tehető felelőssé.
A projekt magyarországi fókuszcsoportos kutatásait Hadnagy Eszter, szociálpszichológus (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Pszichológiai Doktori Iskola és Pszichológiai Intézet, Pedagógiai és Pszichológiai Kar, Szociálpszichológia Tanszék, Budapest) irányította, aki a beszélgetések moderálását és a nemzeti összefoglaló elkészítését is végezte.